GY.I.K. - Gyakran Ismételt Kérdések
|
Tartalomjegyzék:
Már egy ideje megjelent a SATA-s vinyók
körében ez a fogalom, de vajon mi is lehet ez? NCQ=Native Command Queing (parancs várakozási sorba rendezés) Nagyjából arról szól a történet, hogy az NCQ képességgel felvértezett merevlemezünk képes "önállóan gondolkodni", tehát a hozzá érkező parancsokat képes olyan sorrendbe rendezni (optimalizálni), hogy a fejpozícionálás minél rövidebb időt vegyen igénybe, ezáltal - elviekben - növekszik az adatátviteli sebesség. Sajnos ez a technológia nem mindig hoz gyorsulást, gyakorlatilag kis fájlok másolása esetében mutat valamicskét magából. A technológia csakis SATAII vezérlővel szerelt alaplapok (intel fronton ICH6 legalább), valamint NCQ képes SATA merevlemezek párosításával használható. A SATAII illesztővel ellátott winchesterek elviekben mind támogatják az NCQ-t.
2008. február 8. Fehér Gergely Különböző hangkeltésre alkalmas eszközökön gyakran olvashatjuk ezt a feliratot, közvetlenül előtte vagy utána valamilyen teljesítmény-értékkel. Sajnos ez a "trend" az olcsó piaci magnók, rádiók, "Hi-Fi-k" után a számítástechnikai perifériák körében is népszerűvé vált. Maga a mutató, a Peak Music Power Output (zenei csúcsteljesítmény) egy olyan számadat, aminek köze nincs a tényleges teljesítményhez. A P.M.P.O. mérésénél (ha egyáltalán mérik) nem veszik figyelembe többek között a torzítási értékeket sem, ezért gyakorlatilag a gyártó akkora számot írhat (hazudhat) termékére, amekkorát nem szégyell. Így lesznek az alig arasznyi méretű számítógép "hangfalak" 500W-osak, a piaci kétkazettás elemes magnók 3200W-osak, a 10cm átmérőjű autóhangszórók pedig 250W-osak. Ez nem is lenne akkora baj, de tapasztalataim szerint a vásárlók (sőt, ami még rosszabb, az eladók) 99%-a nincs tisztában ezzel a történettel, talán 0,9%-uk sejti, hogy valami "nem kerek" ezekkel a számokkal, a maradék 0,1% pedig képben van azzal kapcsolatban, amit a gyártók nem vernek nagydobra. Jó-jó, de akkor mire való, miért találták ki? - kérdezheti okkal az Olvasó. Hát ez az, az ég adta világon semmit nem tudhatunk meg ebből az adatból, pont ezért jó (a gyártónak). Ebben az egészben az a szomorú, hogy már a márkás termékekre is rákerült ez a teljesítménymutató (néhány korrekt gyártó azért még odaírja a tényleges teljesítményt is). Ennek az oka egyszerű: hogyha nem követnék ezt a "trendet", jelentős bevételtől esnének el, mivel a vásárlók többsége az olcsóbb kínai terméket választaná (sajnos talán így is), ugyanis arra "több watt van ráírva".
2008. február 8. Fehér Gergely Csapjunk rögvest a közepébe! Az ideális az lenne egy tápegység esetében, ha hatásfoka 100% lenne, tehát a teljes felvett teljesítményt a kimenetén teljes egészében leadná. Gondolom, nem lep meg senkit az a tény, hogy ilyen berendezés ma még nem létezik, azonban ezt az értéket a korszerű kapcsolóüzemű tápokkal elég szépen meg lehet közelíteni (igen, a PC-ben kapcsolóüzemű táp van, de erről majd talán egy másik cikkben). PFC, azaz Power Factor Correction (teljesítménytényező javítás), nem pedig Power Fan Control - ahogy azt már sok helyről hallottam Ahhoz, hogy teljes mértékben megérthessük a PFC működésének lényegét, szükségünk van némi elektronikai jártasságra, valamint a kapcsolóüzemű tápok belső lelkivilágának ismeretére. Ebben a cikkben nem kívánok kitérni ezek taglalására, csupán azokat a dolgokat fogom "papírra vetni", amik az otthoni átlagfelhasználó, vagy még inkább az áramszolgáltató számára fontos tulajdonságok. Az egyszerűsítésből fakadóan lesz néhány pontatlanság is, de ez számunkra most nem érdekes. A PFC nélküli tápok rengeteg felharmonikussal feleslegesen terhelik az elektromos hálózatot (áramszennyezés), melynek hatására az áramszolgáltatónak többszörösen túl kell biztosítania hálózatát (pl. vastagabb keresztmetszetű kábelek) egészen az erőművekig. Ezeket az ú.n. meddőteljesítményeket semmilyen hasznos dologra nem lehet felhasználni, ráadásul az áramszolgáltatónak nem származik ebből plusz bevétele, ugyanis a fogyasztásmérők (villanyórák) ezt a fajta -kapacitív- terhelést nem tudják mérni. A PFC ezen (ill. a teljesítménytényezőn hivatott javítani. Azt tudjuk, hogy P=U×I×cosφ, ahol P=teljesítmény, U=feszültség, I=áram és cosφ (koszinusz fí)=teljesítménytényező. Az áramszolgáltató azt "szereti" (szeretné) ha a cos Fi értéke 1. Jelenleg ilyen PC táp nem létezik, ezért kénytelen megelégedni azzal, ha ez az érték közelít az 1-hez. Egy PFC nélküli táp teljesítménytényezője jellemzően 0.6-0.7, míg egy PFC-vel ellátott táp 0.9-0.98 értékkel bír. Azért nem mindegy, kérem szépen! Két kivitelben készül a PFC, aktív és passzív. A két megoldás egy célt szolgál, a különbség nagyjából annyi, hogy a passzív PFC-t passzív (tehát külön táplálást nem igénylő) (ellenállás, tekercs, kondenzátor), míg az aktív PFC-t aktív (Integrált áramkör, tranzisztor) alkatrészekből építik fel. Fontos megemlíteni, hogy utóbbiak "összeveszhetnek" néhány nem szinuszos kimenetet adó szünetmentes tápegységgel (márpedig az átlag háztartásokban fellelhető UPS-ek kimenete nem szinuszos hullámformát ad), ugyanakkor cos Fi értékeik valamelyest jobbak passzív társaiknál. Az EU területén kizárólag PFC-s tápokat lehet(ne) forgalomba hozni. Figyelem! A PFC (a tévhittel ellentétben) nem jelent sem túláram, sem pedig túlfeszültség védelmet, ezért az olcsóbb, gyengébb minőségű tápoknál ajánlott ezt a problémát egy külön beszerezhető "kütyüvel" megoldani. Ilyen a MAXX számítógépvédő áramkör, mely a táp elhalálozása és a kimeneti feszültség(ek) hírtelen megszaladása esetén azonnal rövidre zárja a tápegység kimenetét, így a PC többi alkatrésze jó eséllyel túléli a tápon való spórolás káros következményeit.
2008. február 6. Fehér
Gergely Bizonyára sokakban megfogalmazódott a fenti kérdés, ezért most néhány mondatban megpróbálok erre a kérdésre választ adni. Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban... Annak idején, mikor még a CD a hőskorát élte és a DVD bevezetésén fáradoztak, egy szervezetet bíztak meg a DVD szabvány kidolgozásával. A szervezet azonban képtelen volt belátható időn belül kidolgozni azt, ezért a hardver- és szoftvergyártók, valamint a filmipar képviselői létrehoztak két nagy konzorciumot a saját szabványaikkal és mindenki beállt a neki tetsző szabvány, illetve konzorcium mögé. Elkezdték gyártani a saját szabványú DVD lemezeiket, valamint az ezek megírására és visszajátszására hivatott hardvereket és szoftvereket. Hogy a két fél egymástól megkülönböztesse termékeit, más-más névvel jelölték ezeket. Így alakult ki a DVD plusz valamint a DVD mínusz nevő szabvány. Idővel persze rájöttek, hogy mindenki jobban jár, ha képessé teszik termékeiket a "konkurens" szabvány elfogadására is. Megjelentek tehát a piacon az univerzális eszközök, melyek mindkét szabványt támogatták, elhozva ezzel az örömöt és boldogságot a földre. Most pedig essék szó a két szabvány közti apróbb különbségekről... Gyártástechnológiai szempontból a pluszos média fejlettebb (valamivel később is vezették be) és a gyártási költsége is alacsonyabb mínuszos társánál, noha ez a mostani DVD-nyersanyag árakból nem tűnik ki ilyen egyértelműen. A mínuszos DVD gyártásánál a préselés során nem kapja meg az előformázást. Ezt egy későbbi folyamat során oldják meg, ami megdrágítja a gyártást. A pluszos lemeznél ez a folyamat része a préselésnek. Mindkét lemez tartalmaz egy ú.n. írási nyomvonalat, melynek mentén történik a tulajdonképpeni írás. A pluszos lemeznél ez a nyomvonal sokkal pontosabb ezért elvben alkalmas CLV, Z-CLV, CAV és P-CAV* írásmódokra. Igazából két nyomós érv (bár a második a felhasználóknak nem annyira nyomós) szól(na) a mínuszos lemez mellett. Az egyik az, hogy mivel valamelyest előbb kezdték meg a gyártását, ezért nagyobb támogatottságot élvez (kezdetben a DVD lejátszók csak ezt a formátumot voltak hajlandóak lejátszani a gyári préselt lemezen kívül, ma már nem kapni olyan lejátszót ami nem játszik pluszos lemezt is), a másik pedig, hogy csak ez a lemeztípus tehető másolásvédetté (CSS** - természetesen megfelelő íróval), ebből kifolyólag a DVD Authoring stúdiókban csak a mínuszos lemezt használhatják. Minden lemez elején található egy ú.n. médiaazonosító (BookType Bitsetting) jelölés. Mikor behelyezünk egy lemezt a lejátszóba, először ez az azonosító kerül leolvasásra. Az azonosító alapján állítja be a lejátszó a helyes leolvasási stratégiát az adott médiához. Azonban ezt csak akkor tudja megtenni, ha az adott azonosító szerepel az eszköz adatbázisában. Ha nem szerepel, a lemez leolvasása nem megy végbe. Bizonyos lejátszók megkísérlik a leolvasást ismeretlen médiaazonosító esetén is. Ebben az esetben lehetséges, hogy olvasási hiba lép fel, melynek szövődménye, hogy a lejátszott DVD "akadozni" fog, illetve a lejátszó "belefagy" a leolvasásba. A megírt pluszos lemezek leolvasás szempontjából nagyon közel állnak a gyárilag préselt (DVD-ROM) lemezekhez. Ezen lemezek esetén (megfelelő író birtokában) lehetőség van a médiaazonosító cseréjére. Így egy pluszos lemezre egy gyári DVD-ROM azonosítóját felírva, a lejátszónkat rábírhatjuk arra, hogy lemezünket gyári DVD-ROM-ként kezelje. Mint azt korábban is leírtam, a plusz és mínusz formátumoknak különbözősége napjainkban nem okoz gyakorlati hátrányt vagy előnyt, a most kapható lejátszók gond nélkül kezelik mindkét típust, a régebbi típusok melyek "válogatósak" voltak, mára valószínűleg üzemképtelenek, vagy korlátozott szolgáltatásai miatt (gondolok itt többek között az MPEG4 lejátszás hiányára, mely ma már alapkövetelménynek számít) valamelyik szekrény tetején porosodnak. Ezek után a címben feltett kérdésre (pluszos vagy mínuszos?) a válaszom tömören: amelyik jobban tetszik! Mindazonáltal ha időtálló adathordozót szeretnénk, mindenképpen minőségi lemezt vásároljunk megbízható forrásból, s ne döljünk be az irreálisan olcsó ajánlatoknak! *CLV (Constant Linear Velocity/állandó kerületi sebesség): az ilyen meghajtó egyre lassabban pörgeti a lemezt, ahogy a lemez külső részéhez ér, mert egy sávban egyre nagyobb fizikai felület található. CAV (Constant Angular Velocity/állandó szögsebesség): ilyen meghajtó esetén a lemez külső részén (vége felé) a leggyorsabb az olvasás és az írás. P-CAV (Partial Constant Angular Velocity/részben állandó szögsebesség): Az adatátviteli sebesség addig növekszik, amíg a meghajtó el nem éri a maximális sebességét (CAV), majd lelassul a forgás és innentől az átviteli sebesség állandó marad (CLV). Z-CLV (Zone Constant Linear Velocity/állandó lineáris sebességi sáv): olyan, mint a P-CAV, de a meghajtó CLV módban kezdi a műveletet. **CSS (Content Scrambling System/tartalom kódoló rendszer): a filmstúdiók kérésére kidolgozott rendszer, mely a lemez tartalmának illegális lejátszhatóságát hivatott ellehetetleníteni. A CSS-el védett fájlok tartalmához csak egy speciális kulcs birtokában lehet hozzáférni, mely a lemez egy speciális részén található kódolt formában. Ezt a kulcsot "szerzi meg" a DVD lejátszókba épített CSS áramkör (szoftveres lejátszóknál a CSS algoritmus) és adja tovább a "tiszta" adatfolyamot a lejátszó MPEG2 dekóderének, mely láthatóvá teszi a filmet a képernyőn. Mint majd' minden védelmet, 1999. októberében ezt is feltörték és a DeCSS nevű programot - a filmstúdiók legnagyobb bánatára - közzétették az interneten.
A Nero és a HLDS (Hitachi-LG Data Storage) által kifejlesztett rendszer célja az, hogy az így megírt adathordozók tartalmához csak egy titkos kulcs birtokában lehessen hozzáférni. Ez a technológia egyelőre csak a SecurDisc egyedi logojával megjelölt LG írók és megfelelő Nero alkalmazás kombinálásával érhető el. A lemez visszaolvasása azonban nem igényel speciális eszközt, azt bármilyen meghajtóban el lehet olvasni, csupán a Nero InCD 5.5, vagy ennél újabb verzióját kell telepítenünk. Mivel a rögzítés során a titkosításon kívül extra adatmezők is kerülnek a lemezre, a lemez sérülése esetén valószínűleg nagyobb mennyiségű adat nyerhető vissza, mintha az a SecurDisc technológia használata nélkül lett volna megírva.
2008. március 1. Fehér Gergely TFT monitorokról úgy általában Sokszor szembesülök azzal a dologgal, hogy a vásárló nem érti, vajon miért kerül az egyik 20 collos TFT monitor "csak" ötvenezerbe, a másik (aminek ráadásul a paraméterei első ránézésre rosszabbak is) pedig akár kétszer annyiba. Nos, ezen cikkben szeretném bemutatni, hogy van(nak) fontosabb paraméter(ek) is a válaszidőnél, noha a vásárlók zöme még mindig csak ezen paraméter figyelembevételével választja meg új kijelzőjét. A közhiedelemmel ellentétben elmondom, hogy a világon mindössze néhány vállalat van, aki LCD paneleket gyárt, így a piacon fellelhető megannyi márkás és noname monitor belsejében igazából a néhány panelgyártó terméke csücsül, a monitorgyártók - jó esetben - csak a saját elektronikájukat és a készülékházat adják hozzá. Sok monitor van a piacon, ami valójában egy olcsó távolkeleti OEM-gyártó sorain készül, és itt kapja meg a megrendelő márkajelzését még a csomagolás előtt. Ezekhez természetesen a monitoron feltüntetett márkának semmi köze nincs, ők sem a fejlesztésbe, sem pedig a gyártás folyamatába nem szólnak bele. Most azonban térjünk vissza eredeti témánkhoz. Az első és egyben legrégebbi a TN (+film) típusú kijelző. A kezdetekkor a többi paneltípussal szemben számos előnye volt: gyors válaszidő (fekete-fehér-fekete [b2b] akár 5-8ms), jó fényerő (300-450cd/m2), alacsony ár. Mára az összes előnye az alacsony árban kimerül. Az összes olcsó monitor ezzel a panellal készül. Hátrányai: kevés a megjeleníthető színek száma (alapszínenként 6 bit, azaz összesen 18 bit = 218 = 262,144), rossz betekintési szögek (120°-150°), szerény kontraszt (300:1-600:1). Később megjelent az Overdrive technológia, melynek segítségével a válaszidő tovább csökkent 2ms-ra (b2b). Grafikai munkára abszolút nem ajánlott, inkább a játékosoknak jelenthet olcsó alternatívát. Második típus a PVA (Samsung), illetve az MVA panel (Fujitsu, 1998). A két technológia (PVA és MVA) nagyjából ugyan az, ezért a továbbiakban egy típusként kezeljük őket. Jelenleg ez az egyetlen panel, amin a fekete szín valóban fekete. Kitűnő betekintési szögek (170°-178°), magas kontrasztarányt (800:1-1000:1), kitűnő színmegjelenítés (24 bit=16.7 millió szín), megfelelő fekete szín visszaadás, jó fényerő (240-300cd/m2) jellemzik. Az egyetlen negatívuma (a TN panelhez viszonyított magas árát leszámítva) a magas válaszidő (b2b: 16-25ms), azonban bizonyos szürkeárnyalat váltásokhoz akár 90ms-ra is szüksége van. Innentől kezdve ez a típus a játékosoknak abszolút nem jelentett alternatívát, a grafikusok viszont előszeretettel használták. Ennél a panelnél jelent meg először az Overdrive technológia, melynek segítségével sikerült enyhíteni a panel egyetlen hátrányán, a rossz válaszidőn és az ebből adódó ú.n. utánhúzás-jelenségen. Ezeket a paneleket a gyártók átnevezték, így lett pl.: MVA Premium, P-MVA, S-MVA, S-PVA. A mai korszerű PVA panelek akár 6ms-os (gray-to-gray: szürkéből szürkébe) [g2g] válaszidővel üzemelnek, így már játékra is alkalmasak lehetnek. Harmadik paneltípusunk az IPS. Legjobb tulajdonságai: - kitűnő betekintési szögek (170°-178°) - kitűnő színmegjelenítés (24 bit=16.7 millió szín) [legjobb színhűségű paneltípus!] - kitűnő fényerő (300-450cd/m2) - jó válaszidő (tipikus, b2b: 16-25ms). Fontos megjegyezni, hogy a technológia más jellegéből adódóan, minden színváltás nagyjából ugyanannyi időt vesz igénybe, ezért az IPS panelek válaszideje nem egyenérték az MVA/PVA panelek válaszidejével, azoknál lényegesen jobb! AZ IPS hátránya: - alacsonyabb kontrasztarány (350:1-500:1) - a fekete színt oldalról nézve lilás elszíneződés tapasztalható. Kiváló színhűségük miatt elsősorban grafikai munkákra,
képszerkesztésre, képfeldolgozásra használják. Játékokra, filmnézésre az alacsonyabb
kontrasztarány miatt korlátozottan ajánlottak.
2008. április 8. Fehér Gergely |